A negyven éve alapított kaliforniai The Offspring zenekarról két dolog biztosan elmondható. Az egyik, hogy nem kis részben köszönhető nekik a ’90-es évek pop-punk boomja, amely zsáner aztán jelentősen meghatározta az ezredforduló környéki gitárközpontú könnyűzenék hangzásvilágát. A másik pedig, hogy nem kifejezetten sokszor látott vendégek Magyarországon.
Bár nem először jártak nálunk, és voltak is olyan éveik, amikor egymás után többször el lehetett őket itthon csípni. De sokatmondó az a tény, hogy először 2008-ban, bőven a csúcsidőszakuk után koncerteztek magyar földön, és azóta is csak háromszor. 2025-ben azonban, hét évnyi magyar koncertszünet után visszatértek, és ha a formájuk már nem is a régi, a szórakoztató értékükből mit sem veszítettek. Ha pedig már erre jártak, magukkal hozták a kanadai stílusrokon Simple Plant is, akik remekül bemelegítették a közönség party-izmait a főzenekar előtt.
Mit is érdemes tudni dióhéjban a pop-punkról? Ez az a műfaj, amelyre egyszerre hatott a popzene dallamossága és a punkzene vadsága, sebessége, nyersessége. Az újabb zenekaroknál persze talán már túlsúlyba került a rádió- és zenetévébarátabb hiperdallamosság, aminek köszönhető az is, hogy szinte az összes ezredforduló környéki borzasztó tinivígjátékban hasonló zenék szóltak.
Csúcsát nagyjából a ’90-es évek közepén, végén, a nu metallal párhuzamosan fejlődve élte,
ám gyökerei akár egészen a Ramonesig visszavezethetőek. Hibridműfajként szinte természetes, hogy megosztó jelenség lehet. A punkoknak nem biztos, hogy eléggé punk, a popzene felől érkezőknek pedig elképzelhető, hogy már kicsit sok a gitár. Ugyanakkor éppen azért is lehetett annyira népszerű, mert mindenkinek nyújt valamit, amivel könnyen lehet azonosulni, és úgy általában véve is eléggé befogadható bárki számára. Ehhez persze kellettek az olyan zenekarok is, mint a The Offspring. Ők a tökéletesen kiegyensúlyozott pop-punk hangzás: van annyira nyers, hogy a punkoknak sem ciki hallgatni, de mégis van annyira dallamos, hogy akár az egyszeri rádióhallgatót is elcsábítsa. Nem utolsósorban pedig a sebességük, a humoruk és a néha meglepően kemény riffjeik a metálosokat is képesek maguk mellé állítani.
A 2025-ös MVM Dome-ban tartott koncertjük éppen Halloween napjára esett, így többen arcfestéssel vagy az alkalomhoz illő jelmezekben érkeztek a koncertre a kötelező zenekaros pólók mellett. Ahogy az egy ilyen méretű eseménytől elvárható, már az előzenekar is pontosan csapott a húrokba.
A Simple Plan valamivel dallamosabb és populárisabb, a tinivígjátékokba jobban illeszkedő zenét játszik, mint a főzenekar,
de így is tökéletes párosításnak bizonyultak. A közönséggel végig jól kommunikáló banda ügyesen hozta mozgásba a közönséget, amiben persze segíthette őket az is, hogy aki a The Offspring miatt érkezett, nagy valószínűseggel már ismeri és élvezi a Simple Plan dalait is. A frontember Pierre Bouvier nem volt rest közös éneklésre, karlengetésre, vakuvilágításra buzdítani a közönséget, ha a dal úgy kívánta, és láthatóan nagy kedvvel és rutinnal vezényelte le zenekara koncertjét.
Már a nyitó dalhármas is (I’d Do Anything, Shut Up!, Jump) remekül megmutatta, mire számíthat a későbbiekben a közönség, kivéve az aktusztikus gitáros, balladisztikusabb részeket, amikből végül azért nem lett sok. Volt viszont hatalmas strandhangulat az ősz közepén, a Summer Paradise alatt szabadjára engedett strandlabdáknak is köszönhetően.
És ha már Halloween napja volt, nem maradhatott el a Mizujs, Scooby-Doo? főcímdala sem,
amelyet a zenekar a híres sorozat 2002-es iterációjához írt, és az egyik epizódban még meg is jelent a banda. A dallal együtt pedig a színpadra rontott néhány Scoobynak öltözött ember is, fokozva az amúgy is sűrű színpadi jelenlétet. Ha a látványra nem is, a hangzásra a Simple Plan alatt még azért lehetett némi panasz, ami majd csak később rázódott igazán helyre. Mindenesetre a TikToknak köszönhetően újra kiemelten népszerű zenekar az MVM Dome-nak is megmutatta, hogy nem érdemtelenül kerültek a Cali Punk-veteránok elé, hiszen a pop-punk hangzás dallamosabb, könnyedebb feléről érkezve olyan bulit hoztak, ami önmagában is megállná a helyét.
De még csak ezután következett a főfogás, és a stáb már az átszerelés alatt elkezdte a közönség hangolását a The Offspring érkezésére. Közösségi karaoke, különféle tematikus kamerák képei szórakoztatták a nagyérdeműt, az AC/DC-intro után pedig kezdetét vette az igazi nosztalgiabuli. A Come Out and Play nemcsak címében hívja játékra és táncra a hallgatóságot, de a csendes hangszeres maszatolás után keleties dallamokkal is operáló nóta szinte tökéletes koncertnyitó dal.
Ezután rögtön egy gyorsabb taktusokra építő „vágyakozó” szekció érkezett az All I Want és Want You Bad kettősével.
A hangzás még ekkor sem volt tökéletes, de a későbbiekben szépen lassan helyükre kerültek a hangok. Ezt a kezdeti kisebb hiányosságot viszont remekül pótolta a hibátlan hangulat. A viszonylag hosszú magyarországi kihagyást az együttes igyekezett azzal kompenzálni, hogy a turné korábbi állomásaihoz képest kicsit feldobták a dallistát, így érkezhetett egy részlet a gigasláger Hit Thatből, amit a kifejezetten feszes és koncerten is jól megszólaló Original Prankster darabkája követett.
A koncert későbbi folyását tekintve éppen ez a két dal akár teljes egészében is elfért volna a setlistben, ugyanis a koncert középső szakasza egy egészen furcsa börleszkbe fordult. Az ikonikus hangú frontember, Dexter Holland és a gitáros Kevin „Noodles” Wasserman egy páros kabarét/stand-up műsort adott elő. Noodles különösen elemében volt, ami a tréfálkozást illeti: hol az amúgy valóban egészen népes közönség létszámán poénkodott, hol egymást heccelték, hol pedig káromkodásra buzdítottak mindenkit.
Amire viszont még ekkor sem lehetett panasz, az az önazonosság és az őszinteség.
Bármennyi része is volt tervezett vagy rögtönzött a közjátéknak, az még a máz alól is kikandikált, hogy mennyire jól érzik magukat a színpadon, és egy kicsit talán tényleg megilletődtek a Dome közönségének reakcióitól. Így a rajongókkal való kommunikáció is többnyire rendben volt, még ha néhol kicsit talán túl is lőttek a célon. A közjáték furcsaságát az is növelte, hogy innen sem maradhatott el a szinte kötelező Ozzy/Black Sabbath előtti tisztelgés: a Paranoidot csak rövidebben, a Crazy Traint viszont már hosszabban nyomták, ahol Noodles megcsillogtathatta metálos oldalát is, de még Dexter is derekasan helyt állt Ozzy szerepében.
A feldolgozásoknak és Noodles metálkodásának azonban csak nem akart vége szakadni, így a Let the Bad Times Roll albumról előkerült Edvard Grieg darabja, az In the Hall of the Mountain King. A The Offspring által képviselt műfaj gyökerei előtti tisztelgésként pedig a Ramones-klasszikus I Wanna Be Sedated című dala is színpadra került. Amikor már úgy tűnt, hogy az egész koncert valamiféle feldolgozásokkal teli humorhakniba fordul,
érkezett egy rendes tétel is, mégpedig a Gotta Get Away, amire ezen a ponton nagy szükség is volt,
hogy a banda fenntartsa a közönség figyelmét. A humor és lendület mellett a mélyebb érzelmek sem maradhattak el. A fájdalmas tartalma és története miatt sokáig mellőzött, majd a setlistekbe vissza-visszaosonó Gone Away egyszálzongorás, belassított nyitánnyal került a Dome színpadára.
A dal viszont nem maradt kizárólag zongorás, később a teljes zenekar csatlakozott, hogy még katartikusabbá tegye az egyik legjobb személyes veszteségekről szóló punk-rock dalt. És ha már úgyis ott volt a zongora, a zenekar életében először a budapesti közönséget örvendeztette meg a The Beatles Hey Jude-jának feldolgozásával. Aki a The Offspring legismertebb slágerei miatt érkezett a koncertre, annak egészen eddig kellett kibírnia, ugyanis
ezután indulhatott a valódi őrület a Why Don’t You Get a Job–bal,
amit szorosan követett a Pretty Fly (for a White Guy) és a The Kids Aren’t Alright. Ahogy arra pedig számítani is lehetett, ekkor volt a leghangosabb a közönség, és a mozgolódás itt vált olyanná, amilyennek lennie kell. A ráadásban még előkerült az újabb slágernek minősülő (bár így is lassan nagykorúvá váló) You’re Gonna Go Far Kid és az elmaradhatatlan rockhimnusz Self Esteem is.
A látványért főleg a háttérben feszülő ledfalakon megjelenő pompás animációk feleltek, de gyakran lehetett látni a hangszerekre erősített GoPro kamerák képeit is. Az alkalomnak megfelelően remek szolgálatot tettek a felfújható, füstöt eregető csontvázak is a színpad két szélén, integető-hajbókoló lufiemberek a Pretty Fly alatt, konfetti és csillagszóró zápor. De még a Simple Plan strandlabdás mutatványát is sikerült felülmúlniuk, szimplán azzal, hogy még több lasztit engedtek a közönség soraiba.
A The Offspring a furcsa tribute/stand-up közjáték ellenére is egy iszonyat szórakoztató koncertet szállított az MVM Dome-ba,
ahol sem a zenészek játékára, sem a hangulatra nem lehetett panasz. A setlistre is csak egy picit, amennyiben az egy ponton túlburjánzónak ható feldolgozások helyett játszhattak volna saját dalokat is. Akár az új lemezről is például, mert az is kicsit furán veszi ki magát, hogy a Supercharged lemezről elnevezett turnén összesen két dal került elő a címadóról. Aki viszont egy best of jellegű estére számított, az megkaphatta a magáét. Remélhetőleg a legközelebbi The Offspring koncertre már nem kell ennyit várni, mert az is bebizonyosodott, hogy ennek a műfajnak igenis helye lehet az arénákban, ha jól tálalják.
The Offspring: Supercharged Tour, MVM Dome, Budapest, 2025. október 31.
Borítókép és fotók: Imre Norbert, az MVM Dome Facebook-oldalán
